2. fejezet

Sziasztok megint! :))
Nem igazán tudom, mit mondjak most, tehát itt a rész, csak úgy szimplán:

~Másnap reggel~

Még hogy nem mászik rám... Hajnal fél hétkor ébresztett a telefonom, és amint nyúltam volna érte az ágy melletti polcra, egy kéz a derekamnál fogva visszahúzott. És ekkor beugrott a tegnap éjszaka. Minden. Tehát nem csak egy álom volt. Uram isten...
Végre sikerült elérni a készüléket, amin rányomtam a "szundi" gombra, és visszazuhantam az ágyba. Van még öt percem gyorsan aludni egy kicsit. Ezt Max is díjazta, elégedetten szorított magához, mint egy plüssjátékot - amiből mellesleg jópár volt szétszórtan az ágyban. Ilyenkor nincs agyi kapacitásom arra, hogy tiltakozzak... Már éppen kezdtem volna visszaájulni, amikor megint elkezdett szólni a telefon hangszórójából a Nightwish Fantasmic című száma. Erre már Max is kezdett ébredezni, és egy sor nyöszörgés után hajlandó volt elengedni, tehát már -miután leállítottam az ébresztőt-, le is vettem a telefont. Eléggé kocka vagyok, nem tagadom, internet nélkül én néhány nap után megszűnök létezni. Egyből felmentem a Facebook-ra, ahol minden oldal (a nem ETF-esek is) Max halálát írták, a legjobb képeit, videóit, számait összeszedve, R. I. P. feliratokkal. Majdnem elsírtam magam, most fogtam fel csak, hogy ez tényleg, valóságosan is megtörtént. Ránéztem az éppen ébredező srácra, ahogy kinyitotta, majd újra visszazárta a szemeit a telefon fényének hatására.
-Max...-suttogtam halkan, mire ő erőlködve rám nézett. A telefont mutattam neki, amire, már hozzászokva a fényhez, megdöbbenten pislogott, aztán megint felém fordult. Szar érzés lehet a saját halálát és siratását olvasni...
-Miért kelsz ilyen kibaszott korán?- dünnyögte álmos hangon.
-Figyelj... nekem iskolába kell mennem.- húztam el a számat, én is utálok korán kelni.
-Jé, tényleg.- motyogta félálomban, majd vissza is fordult a párnába. Én -amíg nem figyelt oda- kidobáltam a szekrényemből egy fekete fényes latexot, egy szürke rövidujjú selyem (vagy valami olyasmi anyagú) felsőt és egy két oldalt fűzős mellényt, majd gyorsan magamra kapkodtam őket. Mit tehetek, szörnyen szégyenlős vagyok. Ezek után felvettem még egy szegecses övet, jobb oldalra egy fekete kendőt, balra egy láncot. A konyhában szerencsére nem találkoztam a szüleimmel, valószínűleg már hamarabb elmentek dolgozni. Csináltam magamnak egy kávét, de kakaóport, fahéjat és gyömbért is tettem bele, úgy finomabb, végül elvégeztem a fürdőszobai teendőimet. Mire visszamentem a szobába a kedvenc basszerosom az ágy szélén ült holt kómás fejjel, a szőnyeget tanulmányozva. Nem értem mi olyan érdekes rajta, csak van Amerikában is fekete rongyszőnyeg...
A szekrényajtón lévő egészalakos tükörben megnéztem magam, és nyugtáztam, hogy az alakom az elfogadható kategóriába esik, és a ruházatom is egész jó, majd fekete szemceruzával kihúztam zöldesbarna szemem. A hajam megfésültem aztán újra összeborzoltam. Mellesleg ez egy olyan testrészem, amit nagyon szeretek. Színe sötétszőke, körülbelül a lapockámig ér, és szögegyenes.
A táskámba bedobáltam az aznapra szükséges tankönyveket, a tolltartómat, egy croissant és némi pénzt.
-Max, magadhoz tértél?- ültem le elé a szőnyegre. Már nem volt annyira nagyon dekoncentrált arckifejezése amikor rám nézett, és pár pillanattal később már a kezét nyújtotta. Elfogadtam, és csak így mellette állva realizáltam, hogy kábé az álláig ha érhetek. Fölényesen elvigyorodott, amiért kedvem lett volna pofánvágni. Utálom, hogy ilyen törpe vagyok.
-Indulunk?- kérdezte csillogó szemekkel. Csak nem kíváncsi? - mosolyogtam magamban. Az előszobába mentem, és mire felhúztam a fekete Converse tornacsukámat, kedvenc basszerosom is utolért. Tényleg, ő még nem járt a szobámon kívül. A kertben megsimogattam két kutyámat. Mindkettő keverék, egyik leginkább pincsire, a másik alacsony ír farkasra hasonlít. Az előbbi olyan kis kedvenc, bár nagyon bolond és hiperaktív, de én így szeretem. Maxot nem vették észre, ami meglepett. Máskor az utca végén elhajtó motorost is megugatja, nem hogy az udvaron lévő idegent... Ezek szerint csak én látnám?

1. fejezet

Egy újabb este... Egy újabb olyan este, hogy sírva aludtam el. Miatta. Mindig csak Érte sírok. Nem értem magam. Hogy tudok mindig csak Rá gondolni? Végül könnyek közt, a párnámba süppedve nyomott el az álom.
...
Álmomban egy sötét erdőben sétáltam. Ez egy nyugodt álom lesz. Ezt már ismertem, ebben csak sétálok. Fogalmam sincs merre, csak megyek és megyek. Ekkor valami szokatlan történt. A fák ritkulni kezdtek, majd felváltották őket a cserjék, majd bokrok. Végül egy mezőre értem, mely csak alig húsz méter széles volt, utána egy szakadék tátongott. Ennek meredek falait sárga szikla borította, aljában gyér növényzet. Amit viszont végképp furcsálltam: körülbelül száz méterrel felettem egy autóút húzódott. Amikor ezt észrevettem, egy sötétített fekete autó kanyarodott be a hegy mögül. Nagy sebességgel haladt, majd amikor hozzám a legközelebb ért, hirtelen a szalagkorlátot átszakítva lesodrósott az útról. Szörnyű látvány volt. Ahogy kicsúszott oldalra, elkezdett pörögni, majd a száraz aljzatra érkezve egy robbanással körítve darabjaira hullik.
...
Ekkor felsikítottam, mert valahonnan közelebbről egy kiáltás is megütötte a fülem, és még abban a pillanatban az ágyamra zuhant valami. Nehéz volt, ezért visszarúgták az ágy rugói, aztán majdnem rám esett, áthidalva a franciaágy két széle közti távolságot. Én, ijedtemben majdnem az ágyam előtti szőnyegre estem. Pár másodperc múlva (mire magamhoz tértem), végre megfigyelhettem az alakot. A hangja rendkívül ismerős volt. Fekete csőnadrágot, szegecses övet viselt fekete pólóval. A haja a válláig ért, kissé lenőtt emo stílusú, fekete. Alkatát nézve nem izmos, nem is vékony, hanem a kettő közt.
Majd ekkor rám nézett. Hirtelen el sem hittem: az a férfi Max Green volt, akiért rajongtam, és szinte az életem része volt, hiába nem is ismertem. Elvetemült, extrém, de szörnyen aranyos. Imádtam ezt a srácot. És a bandáját is, természetesen, az Escape The Fate-et. Több poszterük is kinn volt a falamon, a CD-ik a díszhelyet foglalták el a falra rögzített tartón, rengeteget hallgattam őket.
Amikor felismertem, azt sem tudtam, mit csináljak. Rengeteg kérdés ötlött fel a fejemben: Ez még mindig az álom része? Ha nem, akkor hogy kerül ide? Miért pont ő? Miért pont ide, egy kis európai ország vidéki kisvárosának egy jelentéktelen házacskájába? Van ennek köze az álmomhoz?
Ahogy láttam, ő is meg volt rémülve, és fájdalmak gyötörték. Aztán alig fél perc múlva eltűnt az arcáról a kín, és ijedten, gyanakvóan és egyszerre kíváncsian nézett körbe. Végül a tekintete megállapodott rajtam. Vártam, hogy mondjon valamit, de nem tette, ezért én szólaltam meg:
 -Ez... még mindig egy álom?- néztem a paplanon pihenő kezeimet. Fogalmam sincs, mikor vergődtem ülő helyzetbe, de most vele szemben, törökülésben voltam. Ő lábait felhúzva, a falvédőnek dőlve figyelt engem.
 -Fogalmam sincs. Vezettem haza, amikor megcsúszott az autó az úton, és a szakadékba zuhantam.- suttogta. Ekkor elfehéredtem, nem csak álom volt, amit láttam. Előfordult már ilyen többször is, hogy az álmom egyezett a valósággal. Meg kellett kapaszkodnom az ágy szélében, hogy el ne szédüljek.
 -Meghaltál... De mégis itt vagy...- gondolkoztam hangosan, kezemet idegességemben a homlokomhoz emeltem. -Szellem?- kaptam fel a fejemet. Ő előrenyújtotta a kezét, és ahogy meg próbálta érinteni a párnát, az mintha szétfolyt volna az ujjai közt... Vagy fordítva. Rémülten pislogott a kezére, nem értette. Ekkor feltérdeltem, és óvatosan hozzáértem a lábszárához, amit meglepő módon éreztem, és ő is felkapta a fejét.
 -Ezt meg hogy?- suttogta, majd elkapta a kezem. Éreztem, ahogy egy kicsit megszorítja, majd elengedi. A szemembe nézett, majd párszor hitetlenkedve motyogta: meghaltam... fogalmam sem volt, mit kéne mondanom vagy csinálnom. Nem kívánom senkinek ezt a helyzetet.
-Megölelhetlek?- kérdezte halkan, mire én lassan bólintottam. Feltérdelt, és karjaival átfogta a vállam. Óvatosan ért hozzám, nem is mozdult pár percen keresztül, ezért akaratlanul is elgondolkodtam. Most akkor mit csináljak? Sírhatnékom van, mert a kedvenc basszerosom meghalt, viszont itt van mellettem és éppen ölelget. Gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy Max lassan elengedett:
-Egyébként hogy hívnak? Azt, hogy én ki vagyok, gondolom, tudod.- mondta egy kedves félmosollyal.
-Maud Cossacks.- mondtam egyszerűen.
-Fura név...- gondolkozott el. -De szép.- mosolygott rám.
-Köszönöm.- pirultam el kissé. Mindig elég sokáig kellett magyaráznom, amíg helyesen le tudták írni, vagy ha leírva látták, kimondani. Viszont legalább nem átlagos.
-Akkor én most maradhatok itt egy kis ideig?
-Hát, aha... persze.- mi mást tudtam volna mondani? Szétnézett a szobában, majd rám nézett.
-Elférünk ketten az ágyon?
-Szerintem...- pirultam el kissé.
-Uh, nyugi, még nem fogok rádmászni.- kulcsszó a még - tettem hozzá gondolatban. Mivel úgy aludtam, hogy a takaróra még egy plédet is ráterítettem, így nem kellett másik után kotorászni, egyszerűen csak kettészedtem és odaadtam Max-nek az egyiket.
-Köszi.- mondta, majd elterült az ágyon. Én behúzódtam a sarokba (alapból is így szoktam), és már éppen elaludtam volna, amikor...
-Félsz tőlem?- hallottam a hangján, hogy vigyorog, és talán még egy kis gúny is bújkált benne.
-Nem.- mondtam határozottan. Ezen is halkan nevetett, mire én a fal felé fordulva, egy "nem foglalkozok vele többet" gondolattal igyekeztem aludni... ami meglepően hamar sikerült is.

Prológus

Az álmok országában minden úgy történik, ahogy mi szeretnénk.

Igaz, ezért harcolni is kell.

A saját elménk ellen.

Ő általában ellenem van.

Nem szeret engem.

Van, hogy azt hiszem, hogy alszok, de valójában csak vitatkozom.

Veszekszek az agyammal azon, hogy jó, avagy rossz vége legyen az éppen elgondolt történetnek.

Néha ő győz, néha én.