1. fejezet

Egy újabb este... Egy újabb olyan este, hogy sírva aludtam el. Miatta. Mindig csak Érte sírok. Nem értem magam. Hogy tudok mindig csak Rá gondolni? Végül könnyek közt, a párnámba süppedve nyomott el az álom.
...
Álmomban egy sötét erdőben sétáltam. Ez egy nyugodt álom lesz. Ezt már ismertem, ebben csak sétálok. Fogalmam sincs merre, csak megyek és megyek. Ekkor valami szokatlan történt. A fák ritkulni kezdtek, majd felváltották őket a cserjék, majd bokrok. Végül egy mezőre értem, mely csak alig húsz méter széles volt, utána egy szakadék tátongott. Ennek meredek falait sárga szikla borította, aljában gyér növényzet. Amit viszont végképp furcsálltam: körülbelül száz méterrel felettem egy autóút húzódott. Amikor ezt észrevettem, egy sötétített fekete autó kanyarodott be a hegy mögül. Nagy sebességgel haladt, majd amikor hozzám a legközelebb ért, hirtelen a szalagkorlátot átszakítva lesodrósott az útról. Szörnyű látvány volt. Ahogy kicsúszott oldalra, elkezdett pörögni, majd a száraz aljzatra érkezve egy robbanással körítve darabjaira hullik.
...
Ekkor felsikítottam, mert valahonnan közelebbről egy kiáltás is megütötte a fülem, és még abban a pillanatban az ágyamra zuhant valami. Nehéz volt, ezért visszarúgták az ágy rugói, aztán majdnem rám esett, áthidalva a franciaágy két széle közti távolságot. Én, ijedtemben majdnem az ágyam előtti szőnyegre estem. Pár másodperc múlva (mire magamhoz tértem), végre megfigyelhettem az alakot. A hangja rendkívül ismerős volt. Fekete csőnadrágot, szegecses övet viselt fekete pólóval. A haja a válláig ért, kissé lenőtt emo stílusú, fekete. Alkatát nézve nem izmos, nem is vékony, hanem a kettő közt.
Majd ekkor rám nézett. Hirtelen el sem hittem: az a férfi Max Green volt, akiért rajongtam, és szinte az életem része volt, hiába nem is ismertem. Elvetemült, extrém, de szörnyen aranyos. Imádtam ezt a srácot. És a bandáját is, természetesen, az Escape The Fate-et. Több poszterük is kinn volt a falamon, a CD-ik a díszhelyet foglalták el a falra rögzített tartón, rengeteget hallgattam őket.
Amikor felismertem, azt sem tudtam, mit csináljak. Rengeteg kérdés ötlött fel a fejemben: Ez még mindig az álom része? Ha nem, akkor hogy kerül ide? Miért pont ő? Miért pont ide, egy kis európai ország vidéki kisvárosának egy jelentéktelen házacskájába? Van ennek köze az álmomhoz?
Ahogy láttam, ő is meg volt rémülve, és fájdalmak gyötörték. Aztán alig fél perc múlva eltűnt az arcáról a kín, és ijedten, gyanakvóan és egyszerre kíváncsian nézett körbe. Végül a tekintete megállapodott rajtam. Vártam, hogy mondjon valamit, de nem tette, ezért én szólaltam meg:
 -Ez... még mindig egy álom?- néztem a paplanon pihenő kezeimet. Fogalmam sincs, mikor vergődtem ülő helyzetbe, de most vele szemben, törökülésben voltam. Ő lábait felhúzva, a falvédőnek dőlve figyelt engem.
 -Fogalmam sincs. Vezettem haza, amikor megcsúszott az autó az úton, és a szakadékba zuhantam.- suttogta. Ekkor elfehéredtem, nem csak álom volt, amit láttam. Előfordult már ilyen többször is, hogy az álmom egyezett a valósággal. Meg kellett kapaszkodnom az ágy szélében, hogy el ne szédüljek.
 -Meghaltál... De mégis itt vagy...- gondolkoztam hangosan, kezemet idegességemben a homlokomhoz emeltem. -Szellem?- kaptam fel a fejemet. Ő előrenyújtotta a kezét, és ahogy meg próbálta érinteni a párnát, az mintha szétfolyt volna az ujjai közt... Vagy fordítva. Rémülten pislogott a kezére, nem értette. Ekkor feltérdeltem, és óvatosan hozzáértem a lábszárához, amit meglepő módon éreztem, és ő is felkapta a fejét.
 -Ezt meg hogy?- suttogta, majd elkapta a kezem. Éreztem, ahogy egy kicsit megszorítja, majd elengedi. A szemembe nézett, majd párszor hitetlenkedve motyogta: meghaltam... fogalmam sem volt, mit kéne mondanom vagy csinálnom. Nem kívánom senkinek ezt a helyzetet.
-Megölelhetlek?- kérdezte halkan, mire én lassan bólintottam. Feltérdelt, és karjaival átfogta a vállam. Óvatosan ért hozzám, nem is mozdult pár percen keresztül, ezért akaratlanul is elgondolkodtam. Most akkor mit csináljak? Sírhatnékom van, mert a kedvenc basszerosom meghalt, viszont itt van mellettem és éppen ölelget. Gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy Max lassan elengedett:
-Egyébként hogy hívnak? Azt, hogy én ki vagyok, gondolom, tudod.- mondta egy kedves félmosollyal.
-Maud Cossacks.- mondtam egyszerűen.
-Fura név...- gondolkozott el. -De szép.- mosolygott rám.
-Köszönöm.- pirultam el kissé. Mindig elég sokáig kellett magyaráznom, amíg helyesen le tudták írni, vagy ha leírva látták, kimondani. Viszont legalább nem átlagos.
-Akkor én most maradhatok itt egy kis ideig?
-Hát, aha... persze.- mi mást tudtam volna mondani? Szétnézett a szobában, majd rám nézett.
-Elférünk ketten az ágyon?
-Szerintem...- pirultam el kissé.
-Uh, nyugi, még nem fogok rádmászni.- kulcsszó a még - tettem hozzá gondolatban. Mivel úgy aludtam, hogy a takaróra még egy plédet is ráterítettem, így nem kellett másik után kotorászni, egyszerűen csak kettészedtem és odaadtam Max-nek az egyiket.
-Köszi.- mondta, majd elterült az ágyon. Én behúzódtam a sarokba (alapból is így szoktam), és már éppen elaludtam volna, amikor...
-Félsz tőlem?- hallottam a hangján, hogy vigyorog, és talán még egy kis gúny is bújkált benne.
-Nem.- mondtam határozottan. Ezen is halkan nevetett, mire én a fal felé fordulva, egy "nem foglalkozok vele többet" gondolattal igyekeztem aludni... ami meglepően hamar sikerült is.